Olaszországi kalandozásaim 1. – Az utazás és megérkezés

Az utazásról röviden (2010. december 02.): meglepően jó időben, száraz úton, helyenként verőfényes napsütéssel tarkítva. Hosszú. Ez nem az a hely, ahová egy magyar egy hétvégére csak úgy leugrik… 850 km.  Az első 700 km gond nélkül ismerős terepen. Na de olaszhonban még egyáltalán nem jártam. Most úgy tűnik, hogy sok éves lemaradásomat fogom bepótolni egyszuszra. 4 hónap nem tűnik olyan soknak, de nem is kevés ha valakinek otthon a saját ágya a mindene. Kérdés, hogy hol van otthon. Momentán St. Ulrichban. Nem panaszkodom, hiszen ingyenes főzőleckék is járnak mellé. A munka mellé, amit még egyelőre képtelen vagyok átlátni. Hirtelen lett belőlem szobalány, pincér, konyhai kisegítő, mindenes. De ne szaladjunk ennyit előre…

Az út utolsó fele érdekes volt. Ahogy elhagytam Ausztria határait, leszakadt az ég. Próbáltam Holle anyót meggyőzni, hogy várjon még 1 órányit azokkal a paplan rázásokkal. Hajthatatlan volt. Az autópálya első részét masszív 50 km-es tempóban autóztuk, mi. Mert valahogy még a vezetési stílusukról híres olaszok sem manővereztek a hegynek felfelé tartó hókásás úton. Én sem tettem, így beálltam egy kényelmesen haladó kamion mögé, aki még a hópihék zömét is felfogta előlem. Szépen, libasorban araszoltunk. Majd mintha felhúzták volna a függönyt, eltűnt a hó, száraz lett az út, és két hegy között a világosság is bejutott. Aztán ismét egy havas szakasz, autópálya vége. Na, gondoltam, 20 km ha lehet még hátra… Na de hol vannak a táblák, amik jól útbaigazítanának, hogy merre kell menjek?! Érzésre elindultam, már komoly sötétségben. Ennyit arról a számításomról, hogy ha hajnalban elindulok, világosban ott leszek. Puff… Célirányban 5 km után újraterveztem magamban, hogy nem jó felé megyek. Na de hegyi szerpentines úton hol fordulok meg? Itt, de már késő… Sötét van, és egy fürge olasz terepjerárós vagány meg villog rám, hogy menjek már…. Mert megelőzni ugye nem tud. De kérdem én, nem lát, hogy a rendszámtáblám szerint nem „idevalósi” vagyok?! Kedves, hogy feltételezi, hogy tudom hol vagyok, és hogy hová szeretnék menni… J

Fordulás, visszafelé, kérdez, megerősítés megérkezik, hogy igen, arrafelé kell menjek. Bumm. Kétszer megtettem azt a távot, amit harmadszor is lesz lehetőségem. Most már rutinos leszek utánam jövő autós! Jártam én már ezen az úton néhányszor…

Belőtt távolságon belül, egy fénysugár sincs, nemhogy egy egész város. No para, valahol csak végetér ez az út is… Fények! Egy full ismeretlen nevű település. Nem baj, van szám, megkérdezem. Bár Olaszország ezen részén, Dél-Tirolban majd’ mindenki beszéli a németet, az én célszemélyemre ez nem bizonyult igaznak. Kézzel-lábbal-térképpel: itt vagyok, ahová menni szeretnék… Hogyan?! Menjek tovább kb. 1 km-t és már ott is vagyok. Ok.

Beértem egy mesefaluba/városba (?) kimerülten, fáradtan, álmosan. Én innen nem megyek tovább! Azt sem tudom merre, utcák egymás hegyén hátán. Utcanévtábla??? Na, ezt errefelé nem nagyon ismerik.

Telefon (leendő) munkaadómnak, hogy itt vagyok. Hol? – kérdezi ő. Na, azt nem tudom pontosn. Itt van valami nagy épület, az van rá kiírva, hogy…. „Ok, maradj ott, 3 perc és ott leszek, milyen autóval vagy?” Ezüst Toyota-mondom én, mire halvány kacaj a vonal végén. Hurrá, máris ki vagyok nevetve. Pár perc után begördül egy Toyota Land Cruiser…. J Nahát! Jó jel, hogy a kedvenc autómmal jön elém. De tényleg nem kellett volna… J Kb. 1 km után már meg is érkeztünk. Én még eltévedni is okosan tudok, nahhhh, ja hát a megérzéseim mindig helyen vannak. Még néhány Toyota állt az udvarban. Helyben vagyunk. 

Rövid házbemutató, szerintem látta rajtam, hogy kettőig sem tudok számolni. Biztosan beparázott, hogy  a beígért német nyelvtudásomat nem tudom hozni, az olaszról meg ne is beszéljünk. (Nem beszélek olaszul.)

Közben megjön Feleség, aki egyébként EX (igen hangsúlyosan), a két lurkóval: Fabiana(11) és Gaia(8). Mivel Ő brazil, természetesen nem beszél németül. Izgalmas kommunikációnak ígérkezik ez kettőnk között. Lányok viszont 3 nyelven tanulnak a suliban: olaszul, németül és latinul. Bravo! Anyu és köztem ők a tolmácsok… Fabio 8 nyelven beszél, nekünk a német a közösen használt nyelv, Nonna (nagymami) úgy-ahogy beszél németül, Nonno (nagypapi) kevesebbet. Vele a kézzel-lábbal való beszélgetés és a dupla adag mosolygás a menő. (Ő beszél olaszul, én pedig hevesen mosolygok és időnként bólogatok.) Ha ott vannak a lányok, Fabio és én is, németül beszélnek. Ez igazán kedves Tőlük, de tényleg. Aztán ha bevadulnak, vagy gondolom nem rám tartozó dolgot beszélnek meg, akkor természetesen olaszul… Nálam teljes képzavar.

Első este bemutatkozás, majd Gaia még lehozza bemutatni a család kutyáját is. Egy hófehér Bolognese, de a nevekkel akkorra már csordultig vagyok, így bocsi kutyus, majd legközelebb…

Fabio kérdezi, hogy ennék-e még valamit, mert akkor gyorsan főz nekem. Kedves, de én csak egy fürdésre és az ágyra vágynék.

Nem túl élvezhető alvás, talán a magaslati friss levegő, közel 1300 m magasan vagyunk, talán a kalandos út, na meg persze az is, hogy az indulás előtti napon mindössze 4 óra alvást abszolváltam. Kipurcantam.

A folytatásban: hivatali ügyintézés és az első munkanapok.