Sas-hegy

Tökéletes kirándulóhely és a 850 m hosszú tanösvényen meglepő természeti csodákkal és növényekkel találkozhatunk. Az ősz színei még csodálatosabbá teszik a látványt, és a kilátóból egész Budapest és környéke a lábunk alatt fekszik. Tiszta időben akár Dobogókőtől – Dunaújvárosig ellátunk.

Elmentünk, megnéztük, ámultunk és lefotóztuk. Bátran ajánlom mindenkinek, aki még nem látta!

„A Sas-hegy, üledékes kőzetekből felépülő, fiatal rög. A mintegy fél kilométer hosszú dolomitgerincet négy-öt szorosan álló sasbérc alkotja. A főgerinc és a belőle kiágazó oldalgerincek falai különböző égtájak felé néznek. Vannak a környezetüknél jóval melegebb, a téli napsütésben is felmelegedő oldalak, míg a gerincek túloldalán, a környezetüknél hűvösebb, szeles, vagy árnyas lejtőkön járhatunk. Ennek az a jelentősége, hogy dolomithegyeinkben, az éghajlatváltozások bekövetkeztekor, az élőlények kis távolságot megtéve át tudtak menekülni a nekik megfelelő mikroklímájú zugokba. Magyarország dolomithegységeiben az utóbbi 50 000 év szinte minden éghajlatának élővilágából találhatunk fajokat. Az északias kitettségű lejtőkre, sziklafalakra húzódtak a mainál hidegebbet kedvelő jégkori fajok, míg a napsütésben szinte izzó déli oldalakon szubtrópusi és sivatagi származású élőlények maradtak fenn. Ezért hazánk leggazdagabb, legváltozatosabb élőhelyei a dolomithegységek. A fajtársaiktól elszakadt, elszigetelt kis közösségek (populációk) az évezredek alatt folyamatosan alkalmazkodni kényszerültek a mindenkori éghajlathoz, az alapfajhoz képest megváltoztak, így önálló alfajjá, fajjá váltak. Ezeket nevezi a tudomány maradvány-bennszülött (reliktum-endemikus) fajoknak. A Sas-hegy növényvilága is a fent leírt jelenség miatt különleges, ezért tett szert európai hírnévre. A több száz éves használat és a kis kiterjedés ellenére, a Sas-hegyen a jelenlegi szárazföldi éghajlat élővilága mellett találhatunk szubmediterrán, félsivatagi és jégkori maradványfajokat is. A hegy legrégebbi lakosságát (populációt) a nyúlfarkfű (Sesleria) képezi. Ősei a lehűléskor (glaciális) telepedtek meg – a havasokban és a hegyvidéki zónában látható, tarka nyúlfarkfű-gyep valamelyik formájában. A jégkorszak elmúltával, a felmelegedés során e gyepek visszahúzódtak északra vagy a magasabb tengerszint feletti zónákba. A nyúlfarkfű-populációk az északias lejtőkön húzták ki legtovább és ott csapdába is estek. Az éghajlat folytatódó felmelegedése során a populáció „törzsállománya”, a hidegkedvelő többség lassan kipusztult, míg a melegtűrés mutációját hordozó egyedek fennmaradtak, elszaporodtak. A populáció uralkodó génállománya eltolódott ebbe az irányba, a havasi-alhavasi nyúlfarkfűből kialakult egy dombvidéki faj – ez a budai nyúlfarkfű (Sesleria sadleriana). E példából láthatjuk, hogy a Sas-hegyen nem igazi jégkori maradványfajjal van dolgunk, hiszen megváltozott, alkalmazkodott a jelenlegi körülményekhez. A déli lejtőn hasonlóan alakult a posztglaciálisban felvándorolt, a mainál melegebbet kedvelő, szubmediterrán fajok sorsa. Elszigetelődésük egy kicsit később, 5-10 ezer éve történt meg, zömük nem is vált új fajjá. A sztyeppi (kontinentális) fajok a hegy és környező vidék teljes területét birtokukba vehették, az ő szempontjukból már nem a klímaváltozás, hanem a város terjeszkedése (urbanizáció) tette szigetté az élőhelyet.
A hegyen négy klíma (szubalpin-boreális, szubmediterrán, sztyeppi, lombhullató erdő) növényvilágából találhatunk küldötteket 6-8 élőhelyen (ezek nem a klasszikus értelemben vett növénytársulások). A hegy eredeti, természetes élőhelyeiről azt mondhatjuk, hogy a hegy lábánál alighanem mészkedvelő tölgyesek álltak, melyeknek legjellemzőbb fafajai a csertölgy és a molyhos tölgy voltak. Kicsit följebb, az oldalakon, sőt még a csúcsok közelében is, romjaiban felismerhető a molyhos tölgyes karsztbokorerdő. A helyén többnyire töviskés-cserjés, orgonások és gyepek találhatók. A meredek, keleti letörés sziklai vegetációja és berkenyései sziklai cserjésre utalnak. A gyepek közül jó állapotú a zárt dolomit-sziklagyep, a budai nyúlfarkfűgyep és a pusztafüves lejtősztyepp. A nyílt dolomit-sziklagyep, az árvalányhajas sziklagyep és az éles mosófüves jelentősen degradálódott a taposások miatt. A meleg, száraz hegyoldalak állandósult irtásrétjei és sziklagyepei lettek az erdős pusztai fajok utolsó menedékei.
Hazánkban, az ilyen mozaikos élőhelyeken találkozhatunk a legtöbb védett növényfajjal, számos rovar- és pókkülönlegességgel. Maga a Sas-hegy is több faj leíróhelye (locus classicus). Mintegy félszáz védett növényfaj él a területen, ezek közül talán a legkülönlegesebbek a jégkorból itt rekedt budai nyúlfarkfű (Sesleria sadleriana) és István király-szegfű (Dianthus plumarius ssp. regis-stephanii), és a mainál melegebb, szárazabb klímából fennmaradt magyar gurgolya (Seseli leucospermum) és csikófark (Ephedra distachya). A tavaszi látványos virágszőnyegben eleinte a sárga keresztesek (Alyssum-fajok, Draba lasiocarpa, Biscutella leavigata) a meghatározóak, majd különféle színű nőszirmok (Iris pumila), kékellő kökörcsinek (Pulsatilla grandis), aranyló héricsek (Adonis vernalis) és orchideák (Cephalanthera damasonium, Orchis purpurea, O. tridentata, Anacamptis pyramidalis) pompáznak. Később sárga és rózsás-pirosas fészkesek (Inula, Centaurea, Jurinea), kékes-lilás harangvirágok (Campanula) uralják a gyepeket. Idegenhonos fák és cserjék A Sas-hegy mai képéhez hozzátartoznak az ember által betelepített és a kertekből bevándorolt idegenhonos fásszárú fajok: A hajdani gyümölcsösök, szőlők maradványai a mandulák (Amygdalus communis), almák (Malus), körték (Pyrus) és az amerikai vadszőlő (Vitis riparia). Telepítés eredményeként találkozhatunk erdei- és feketefenyőkkel (Pinus sylvestris, P. nigra), akáccal (Robinia pseudoacacia), orgonásokkal (Syringa vulgaris), aranyfásokkal (Forsytia), aranyesősökkel (Laburnum anagyroides), ecetfa- (Rhus hirta) és jeneszter- (Spartium junceum) sövényekkel, alásfásokkal (Ptelea trifoliata), foltokban madárbirsesekkel (Cotoneaster). Többnyire a madaraknak köszönhető a tujafélék (Thuja, Biota), loncok (Lonicera) és néhány távolkeleti madárbirsfaj (pl. Cotoneaster horizontalis) megjelenése. A bálványfa (Ailanthus altissima) magjait pedig feltehetően a szél telepítette be.”

(http://www.sas-hegy.hu/)