A lány tette a dolgát. Nap nap után, hétre hét, évre év. Reggel felkelt, munkába ment. Élvezte, amit csinált, megbecsülték. Nem vágyott rá, hogy ranglistát másszon, nem volt az a vezetői alkat, bár volt, hogy betöltött ilyen pozíciót is, de kevésbé élvezte, hogy „főnökösködnie” kell. Azt szerette a munkájában, hogy annak azonnal látszata, eredménye volt, melyért jólesően zsebelte be a dicséreteket, elégedett volt. Mindene megvolt, amire vágyott. Nem élt nagy lábon, megbecsülte, amije volt, mindenért maga dolgozott meg. Ha egyedül volt, akkor sem volt magányos, de volt, hogy nem volt egyedül, mégis magányos volt.
Nem elégedetlenkedett soha, nem volt irigy senkire. Nem ismerte ezt a fogalmat. Mindig a célok hajtották és vitték előre. Ha valamit nagyon szeretett volna, az nem volt sem lehetetlen, sem elérhetetlen. Vallotta, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. A nehézségeket és az akadályokat is inkább kihívásként kezelte, mintsem hogy feladott volna bármit is. Sokszor nehéz volt és fájdalmas, de kitartott, mert hitte, hogy a céljait csak így érheti el. Nem gondolt évekkel előre, hiszen azt sem tudhatta, mi lesz holnap, vagy lesz-e még holnap. Minden napot élvezett, minden napban talált valami szépet. Menetelt boldogan. Gyűrte maga mögé a kemény, dolgos, élményekben, örömökben és fájdalmakban gazdag éveket.
Boldog volt, nevetett, sírt, tombolt, megélt és érzett. Adott magából önzetlenül, nem várt cserébe semmit. Majd váratlan dolgot érzett. Első nap nem foglalkozott vele. Második nap az érzés újra bekúszott az életébe, harmadik napon elementáris erővel borította el a napját, legyőzhetetlenül. Minden gondolata ezt az érzést kóstolgatta, ízlelgette, mely oly váratlanul és hirtelen borította fel nyugodt kis életét. Abban a pillanatban nem hiányzott más, csak egy ölelés.
0 Hozzászólás