„Innentől kezdve élvezni fogom az életem minden pillanatát!” – Hallhattuk már ezt a mondatot, ugye milyen sokszor?! Kizárólag vészhelyzetben, vagy olyan halálközeli élmények kapcsán, melyek rádöbbentettek bennünket arra, hogy az élet milyen „illékony” is. Amíg nem történik valami „baj”, addig többnyire elfelejtünk „élni”. Sodródunk a napi rutinnal, a napi tennivalóinkkal, a megoldandó feladatokat problémaként éljük meg, állandóan stresszelünk, állandóan rohanunk, mert valamiből többet, szebbet, vagy jobbat szeretnénk. Majd amikor elértük a kitűzött célt, nem dőlünk hátra elégedetten és nem élvezzük az eredményeket, hanem már a következő cél meghódítására törekszünk. Az idő meg elrepül felettünk anélkül, hogy élveztük volna a napok pillanatait. Mindenhol, mindenkinek szeretnénk megfelelni, csak éppen magunkról feledkezünk meg. Mindig van kifogás, határidős munka, előrelépési lehetőség a cégnél, a gyerek(ek), stb… Mindig minden fontosabb, mint saját magunk.
Elfelejtettük a spontaneitást, hogy néha fel lehet és igenis fel kell rúgni a szabályokat. Akár csak egy pillanat kedvéért. Egy múlékony pillanat kedvéért, ami több napra is mosolyt csalhat az arcunkra. Csak egy aprócska pillanat, egy kapott ölelés, egy mosoly, egy jó szó. Önzőbbnek kell lennünk magunkkal, mert igenis megérdemeljük! Alig mosolygunk, észre sem vesszük azokat a pillanatokat a mindennapokban, amiken sokkal inkább kellene mosolyognunk mint bosszankodnunk. Ha csak egy nap egyszer mosolyognánk, ha nem a világ összes fájdalmát cipelnénk magunkon, ha kicsit türelmesebbek, kedvesebbek, empatikusabbak lennénk, ránk is többen mosolyognának. Ezeknek a mosolyoknak pedig óriási erejük van! 🙂
Csak egy mosoly. Csak egy kis önzőség. Csak ennyi. Csak egy pillanat.
0 Hozzászólás